Mit műveltünk mi 17 éven át?

Ismét vége egy idénynek, és most kicsit vonatkoztassunk el úgy általában a dolgoktól, legfőképp az elmúlt héten történtektől, helyette inkább emlékezzünk meg a sikercsapatról.

Supimester egy nyilatkozatában utalást tett arra, hogy az őszi Honvéd játéka még a szakmabelieket is meglepte, hovatovább jónak, látványosnak tartották. Mi tagadás, olykor mi is. Egerszegen, otthon az Újpest, vagy a Videoton ellen, az idényzárón Győrben, hogy csak a legjobbakat emeljük ki.

Természegesen egy ilyen év nem csak az igen előkelő negyedik hely megszerzése miatt maradhat emlékezetes, hanem egyéb olyan, számokban, években mérhető dolog miatt is, amire most egy külön posztot szánunk.

Dimitrije Davidovic17 Utoljára az 1994/95-ös évadban fejeztünk be ilyen magasságokban egy bajnokságot. Davidovics mesterrel a kispadon az első meccs jól indult, 4-0-ra vertük otthon a címvédő Vácot (Kovács Kálmi három és Illés Béla góljaival), és ősszel is egész jól teljesítettünk, hogy jöjjön egy manapság szokásos, akkoriban viszont egyedülálló tél, és az összeomlás. Davidovics ment, érkezett helyére a klubmanagementből Kozma Misi, majd hét meccs után Török Péter. Az egész tavasz másról sem szólt mint, hogy kik fognak távozni, kik érkeznek helyükre a fakóból. Ekkor lett alapember a nagy ígéret Bárányos, tanultuk meg Vezér Ádi, Hungler, Kovács Béla vagy Gabala nevét. Velük kellett volna pótolni Kovács Kálmit, Illést, Sallóit, Stefanovot, Oroszt. Úgy látszik, a negyedik hely nem életbiztosítás Kispesten.

Hercegfalvi Zoltán14 Utoljára ennyi, vagy több gólt Kispest-játékosként még a 2008/09-es szezonban ért el Hercegfalvi Zoltán, aki akkor 28 mérkőzésén 14-szer talált be. (Többet legutoljára Kovács Kálminak sikerült összeügyeskednie, amikor 1994/95-ben 28/19-el végzett a Bajszos Bombázó.) Idén Danilónak a Hercegéhez hasonló teljesítményhez 16 meccs kellett, vagyis átlagosan 0,875-ös gólátlagot hozott. Hasonló eredményességért (ismétlem: hasonló!) egészen az 1986/87-es bajnokságig kell visszalapoznunk, hogy megtaláljuk Détári Dömét, és a 24/19 hányadosaként képzett 0,79-et. (Megjegyzés: 1991/92-ben a tavaszra visszatérő Kálmi 10/10-el zárt.)

13 Ha a győzelmek számát nézzük, újra ahhoz – a lassan – origóként kezelhető 1994/95-ös idényhez kell visszanyúlnunk. A felemás szezonban (ld. első pontunkban) 14-szer győztünk, hogy azóta a 12 legyen a maximum, amit 30 fordulós bajnokságban csak kétszer (egyszer épp Supkával), valamint 34, 36 és 38 fordulósokban egyszer-egyszer sikerült összehoznunk. Egy bajnokság mérkőzéseinek több, mint felén utojára 1993/94-ben, a Kuusela és Davidovics mesterek fémjelezte idényben nyertünk, egész pontosan 18-szor. Fényévnyi távolságok.

Török Péter10 Vereségeink ilyen relatíve alacsony száma szintén ritka vendég mifelénk. Az 1995/96-os Török Peti-féle szerelemcsapat 8-as teljesítménye óta mindössze egyszer, tavalyelőtt, a Sisa-Morales-páros csapata végzett úgy, mint az ideiek. Érdekesség, hogy a korábban átlagosan egy évtizedben volt két olyan év, amikor elértük a 10 vereséget, míg mostanság az arány épp fordított.

48 A 48 lőtt gól szintén nem történelmi magasság, mégis pont ugyanennyiért a 2006/07-es bajnokságig kell visszamennünk. Ne lepődjünk nagyon meg, de Supka Attilát már ekkor is ott találjuk bábáskodni a dolgok felett, annyi kiegészítéssel, hogy az idénynek még Dolcettivel futottunk neki. Viszont ha nem akarunk engedni a 48-ból, akkor máris 2001/2002-nél tartunk, valamint 51-nél, igaz 38 meccsen, amúgy pedig 1995/96 és 49. Ne feledjük, alig valamivel több, mint másfél gólos meccsenkénti átlagról beszélünk, ami Kispesten, a világnagy góllövők földjén legalább a történelmileg szánalmas kategóriába tartozik.

35 Háromnál is több csapatra való játékost szerepeltettünk idén a bajnokságban. A legtöbb meccsen Lovric (29), Debreceni, Botis (28-28), valamint Délczeg és Tchami (26-26) szerepelt. A  Hemingway-érában ez a 35 amúgy igen átlagos mutató, 2006/07 óta rendre 37, 32, 32, 34, 38 volt az elemszám.

Aldo Dolcetti1 Egy edzőnk volt egy bajnokság alatt, Supka Attila. Vicces, hogy mifelénk ebből is lehet statisztikát gyártani, de kénytelenek vagyunk, elég arra gondolni, hogy utoljára 2005/06-ban, Dolcetti húzott ki egy teljes évet. Ha nem számoljuk Gálhidi Gyuri 2003/04-es évét a második vonalban, akkor Dolcetti előtt szintén Gálhidi Gyurit találjuk, még 1998/99-ben, valamint Török Petit 1995/96-ban. Ennyit a nyugalomról.

92 Az 1945 óta íródó újkori klubtörténelemben Supka Attila 92 mérkőzésével a hatodik legtöbbet foglalkoztatott kispesti edzővé nőtte ki magát. Előtte olyan neveket találunk, mint id. Puskás Ferenc (197), Tichy Lajos (193), Komora Imre (164), Kalmár Jenő (125) és Preiner Kálmán (94). Bajnokok, kupagyőztesek, legandák. A vert mezőny se rossz eresztés: Babolcsay György (73), Bicskei Bertalan (71), Gálhidi György (60), Sós Károly (69), Lakat Károly (68). Attila: Isten otromba!

2100 A sportlap adatai alapján átlagosan 2100-an tekintettünk meg egy-egy mérkőzést a Bozsikban. A mélypont a tavalyelőtti 1300 volt, utoljára pedig a kiesés évében, 2002/03-ban jártunk ki legalább ennyen, akkor 2200-an. Ennek is örülni kell.

Na és akkor a szezon gólja…?

Anno 1991 júniusában ültem a TV előtt és azon morfondíroztam, hogy az év edzője, a bajnokcsapati cím, illetve a gólkirályi díj mellé még mi a trükkös hekket tud begyűjteni kedvenc csapatom, mikor obligát rövidújjú törtfehér ingében Vitray maestro bekonferálta, hogy a szezon góljának azt a Csehi Tibi suvasztást tették meg amin élőben csöpögtettem nyálat a korzó lépcsőjén üldögélve az 1991-es későtavaszi bajnokavatónkon. Szép emlék ez. Eszembe is juttatott valamit.

Az elmúlt héten Ti, olvasók értékeltétek a játékosokat, a stábot, a csalódásokat, a pozitív meglepetéseket, mi pedig hamarosan kielemezzük a válaszaitokat, és jó eséllyel a szerzők is tolják majd a saját okosságaikat a szezonról. No de mielőtt a részletekbe merülünk, valamiről emlékezzünk meg amit bíz kihagytunk eddig: a legszebb gólról. Mert ez az ősz hozott bizony nem kevés vörös-fekete badge-dzsel felcímkézett dugót, úgyhogy lehet válogatni.

Itt a teljesség igénye nélkül és a RobW-i szubjektum által kiválasztott 5 találat sorjázik, de ha nektek más dobogtatta meg a szívetek, a kommentekben ne szerénykedjetek és toljátok a saját véleményt – várjuk!

És akkor a versenyzők:

A) Remek akció végén született az első gólunk ‘zegen, Danilo azon megmozdulásainak egyike, mikor bizonyítja, hogy lát is a pályán, ha nem posszan bele az önzésbe. Dél pedig tökéletesen hajt végre fejesügyileg, itt azt hittem kiszakad nála a gólzsák – ez sajna elmaradt. Majd tavasszal.

B) Eredetileg ide Hajdú Norbi pápai előadását szántam, ahol a derék balszeles megint elkövette a hibát, hogy vezetést szerez. A gól mindenesetre csodás, a Kukás, szegény rendre ilyeneket szivoláz tőlünk ha ott vendégeskedünk. Erről sajna  nem volt videó, így bónuszként a 4:0-ás végeredményt beállító Németh Norbi góljával záruló Vasas-védelem alázó szép akciónk került ide, ez se volt egy randa gól.

C) Remek ívelés hátulról, Zelenka – egyem a szívét és az eszét – okosan csúsztat, Dani meg azt teszi amit különben ritkán: remekül használ ki ziccert. Korszerű támadás volt – mondaná erre széles mosollyal a Kispesten szépemlékű Tornyi Barna. (“Normál” videó hiányában itt a majorett czukkinákkal turbósított verzió maradt – talán nem baj…)

D) A meccs utolsó kispesti találataként Győrben Hidi indít Sanyikát, a vörösesszőke csatár okosan tart/fedez labdát, a passz forintos, Gellértünk pedig úgy heggeszti a bőrt kapásból Szteva bá hálójába, hogy a derék szerb cerberusból még egy ‘vazzeg sem tud kiszakadni. Így kell.

E) Pécs elleni, 92 + 1. perc, extázis, Sanyi be****ta, Sanyi be****ta, Sanyi be****taaaaaa.

Első blikkre nálam ez az 5 TOP-találat, innentől tiétek a szó.

Danilo már 13-nál jár!

Kérdés, utoljára ki lőtt legalább 13 gólt egy idényben a Honvéd játékosaként?

Szövődmény: ha felszorozzuk és arányosítjuk Danipaci eddig teljesítményét (15 mérkőzés, 13 gól), akkor év végére valahol 26-27 környékére is eljuthat. Tehát az igazi kérdés: ki nyert legutóbb Magyarországon gólkirályi címet legalább 27 góllal?

Megvan az ötödik! – Kispest-Videoton beszámoló

Az idei Bohócliga-csörtéink közül talán a mai volt az, amelyiket a legnagyobb óvatossággal, már-már kétkedően, de minimum ambivalens érzésekkel vártam. Tudjuk, hogy az idénnyitóink az utóbbi időben az országos szipka kategóriába tartoznak, így a Győr ellen tulajdonképpen nem volt kérdéses, hogy szopórólleren suhanva hagyjuk el a szentélyt. A következő négymeccses sorozat igen könnyeddre sikerült, a Kecskeméti betli viszont rózsaszínről egy szempillantás alatt vérpirosra színezte a világot az egyszeri Honvéd-szurkoló szemében. A mai kérdés tehát – ahogy azt Hanta kolléga már a beharangozóban deklarálta – az volt: sikerülhet-e tovább nyújtanunk a szánkban tartott, oszlásnak indult, ízre azonban még édes győzelmi rágógumit, vagy éles pukkanással léket kap-e a lufi, melynek maradványait csak fejmosással távolíthatjuk el. A hajtás után kiderül.

A Bozsikba megérkezvén nem is egy, első blikkre meglepőnek nevezhető körülményt tapasztaltunk Rob kollégával. Ami egyből feltűnt, az a Fradi-meccshez képest gyengusznak nevezhető nézőszám volt, amelyet a tikkasztó hőség és a tévéközvetítés magyarázhat. Ha jobban belegondolunk, teljesen érthető, hogy sokan a hűs szobát, a puha fotelt, a habos sört, a csinos asszonyt, esetleg a magyar tenger ízléses betonstrandjait választották az izzadtságszagú tribün helyett.

Kisebb-nagyobb változások a csapatösszeállításban is fellelhetők voltak. Abass már a kecsói meccset is bordatöréssel brusztolta végig (jó ezt megtudni egy héttel a rendezvény után), szerepeltetését így nem kockáztathatta meg mesterünk. Helyette Délczeget vezényelte a jobbszélre, míg a csatársorba az eddig hamisítatlan próbázó-pörformanszot bemutató Sekulicot jelölte. Irányítóban is a frissítés mellett döntött Attila, Kispest ostora, így az idén kevesebbet szereplő Lucas Zeli került a pálya középpontjára.

Nem vádolható meg azzal a tizenegy oroszlán, hogy kifejezetten magas színvonalon indították volna a bajnokcsapat elleni derbit. Az első percekben csupán tutyimutyi tilitoli folyt a pályán (tele volt a nadrág – mondta erre Supi a sajtótájon), vagyis a küzdelem, dominált, a játék a két tizenhatos között folyt. Amikor ez az állapot az első negyedóra vége felé megváltozott, akkor sem a Vidi kapuja előtt záporoztak a jól belöbbölt Luca-szögletek, vagy a mindig méregerős Danilo-bombák. Brazil csatárunk és vele együtt montenegrói fenegyerekünk is kissé besült a meccs elején, és bár előbbi sokat volt játékban, nem alakult ki egyetlen helyzetünk sem a játékrészben. A szélen Délczeg kevés labdát kapott, ugyanakkor a védekezésből olykor-olykor kivette a részét, akárcsak hátsó alakzatunk, melynek tagjai ezúttal minden kritikus Vidi-kiugráshoz hozzá tudtak szagolni. Gólt így csak lesről szerzett a jó öreg Alves barátunk (süveg le azért a Fradi-verésért), ikszes állásnál jöhetett a szünet.A szünet, amely után végre megvalósult az idény előtt általam olyannyira óhajtott összeállítás, a csereként érkező Németh jó fél órát töltött együtt a pályán Zelenkával. A taktikai váltásnak azonnal meg is lett a foganatja, sokkal kraftosabban kezdtük ezt a negyvenöt percet, mint a megelőzőt. Kulcsjátékosunk az addig halovány Dani lett, aki előbb Délczegnek adott használható labdát (amelyet Geri kisodródva durrantott mellé), majd maga indult meg egy kiugratással, és harcolt ki sárgalapot az egyik vendégvédőnek. A győztes pillanat akkor jött el, amikor Németh Norbi fantasztikus labdával találta meg a brazilérót (már ezért megérte a zöld gyepre bocsátani a sokat megélt játékmestert), aki ezután tizit és pirosat érően bukott, az idei hatodik büntetője értékesítése után pedig önfeledt szambázásba kezdhetett a szögletzászlónál.

No de ki gondolta ekkor, hogy az ember- és gólhátrányban leledző Fehérvár újjáéled hamvaiból, és ismét átveszi a kezdeményezést? Valószínűleg még Sousa mester, Pannónia Mourinhoja sem fogadott volna rá milliós nagyságrendben, hogy fiai végigrohamozzák a hátralévő fél órát, a Kispest pedig a jól bevált „a gyors embereinkkel majd jól lekontrázunk titeket, oszt kiskeziteket csókoljuk” taktikát alkalmazza. Pedig így történt. Először egy fejes utáni kapufával zavarták meg a hazai lelátó nyugalmát a vendégek, tíz perccel a vége előtt pedig egy pontrúgás után Kemenes védett közel akkorát, mint a Fradi elleni végjátékban.A kilencvenedik perc környékén, a ráadást jelző tábla negyedik játékvezető általi felmutatása után aztán mindenkinek elgurult a gyógyszere. Először az időhúzásért reklamáló Nikoliccsal összekülönbözött Supka Attilát küldte el a kispadtól Kassai, majd ugyanezt megtette a helyi czukkal (copyright RobWarzycha), Lőrincz Emillel. A pályán eközben a lekönyökölt, ápolásra szorult Akassout egy vendégjátékos irányába történt nyálürítés miatt szintén idő előtt elnyelte a játékoskijáró, Hajdú Norbira pedig ráesett a partjelző zászlaja. A Saskőy-féle MTK-meccsre hajazó végjáték ezúttal szerencsére nem hozott gólt (bár egy ordító Tchami-Délczeg-ziccerből mi is betalálhattunk volna), így megszületett az újabb három pont. A sajtótájon érdekes módon már nyoma sem volt az indulatoknak, Sousa mester a saját csapata játékát méltatta (!), és Attilának sem kellett Sas-kabarét vetíteni jókedvhiány okán.

Mivel csak tizenöt percig játszottunk szemre is tetszetősen (és így is aláztunk), elmondhatjuk, remekül tartalékoltunk a két hetes bajnoki szünetre. Rögzíthetnénk ehelyütt azt, hogy a kecske is jóllakott, és a káposzta is megmaradt, a múlt hét szombati zacsi után azonban nem lenne teljesen korrekt magunkkal szemben e haszonállattal muriskodni.

(képek: jómagam – 1909foto.hu)

Rákóczi Rodostóban. Kispest-Kaposvár beszámoló.

Hogy jön a történelmünkből jól ismert török település poszt-címünkbe? Nos, a Kaposvár csapata tegnap úgy érezhette magát a Bozsik gyepén, mint a klubnévadó fejedelem, az 1703-1711 közti dicső, Habsburg-ellenes felkelésünket ledirigáló II. Rákóczi Ferenc a szabadságharc leverését követő törökországi száműzetésekor: izoláltan, beszorítva, remény nélkül. A meglehetősen egyoldalúra sikeredett derbi végén csak azért nem töröljük bele kéjes mosollyal lábunkat az általam egyébként valahogy sosem kultivált zöld-fehérekbe, ugyanis a vendégkispad jelenlegi kormányosa miatt ebben a szezonban magamat is meglepve bizony távolról a Rákóczinak is szorítottam és nagyon úgy érzem, ezzel korántsem vagyok/voltam egyedül a Honvéd táborban. Hajtunk és beszámolunk.

A találkozó előtt a fotós kollégával már majd’ egy órával megelőzve a kezdő sípszót a játékoskijáró körül sertepertéltünk, mégpedig azért, hogy közel másfél év után ismét toljuk egy gyors Sisa-interjút – ám ami anno meccsek utáni általános gyakorlat volt, az mára már egy évi max 2 alkalmas vendégedző-faggatássá avanzsált. Változnak az idők. Nos, a Tréner mindenesetre nem felejtett: széles mosollyal üdvözölt minket és bár annyit kért, inkább a meccs után interjúzzunk, azért kedélyesen elbeszélgetett velünk, egy-két tipice tanár úri geggel súlyosbítva a diskurzust. Mielőtt azonban nagy elérzékenyülés lett volna a dologból: gyorsan tisztáztunk, hogy ma max kéz- és lábtörést, azt igen, de sok sikert semmiképpen nem kívánunk ex-mesterünknek aki csibészes mosollyal vette mindezt tudomásul és egy vágyakozó sóhajjal: „hát, srácok, de jó lenne ma győzni”. Szerencsére ezúttal e fohásza nem talált meghallgatásra.

Maga a találkozó álmoskásan indult, majd úgy cirka 5 perc után azért felpörgött, Hidi produkált 1-2 meglepően jó labdaszerzést és indítást középen, így már el-eljutottunk a zöld-fehérek kapujáig. A 12. percben következett az utóbbi hetek jól ismert forgatókönyvének első mai változata: Zelenka 1-2 lépésnyi labdavezetést követően káprázatos keresztpasszal hozta 100%-os ziccerbe Danilót, ám a gólyalábakon közlekedő copacabanai zsonglőr 10-ről jó 10 méterrel fölékalibrálta a suvasztását.

A továbbiakban a Rákóczi szépen beásta magát a saját térfelére, mint a harcoló felek a verduni erőd tájékán 1916-ban. Hogy mégsem állóháborút láthattunk, az ezúttal nekünk volt köszönhető: rendre érkeztek a szabálytalanságokat vagy kiharcolt szögleteket követő Zeli vagy Gege fémjelezte beadások, főleg a cseh élharcos jeleskedett a remekül középre küldött labdákkal, ám Danilo, Lovrics vagy épp az elöl kolbászoló Botis sajnos mindahányszor tévesztettek. Egyoldalúvá kezdett válni a küzdelem, a Kaposvárból Grúz, Hegedűs és a már most bohócliger névlegenda Okuka birtokolta legtöbbet a labdát, ami azért jelzi: tegnap főként a defenzív szekciója volt megmozgatva a somogyi kiscsapatnak.

A szünetben az általános iskolások tizenegyesrúgó versenyét így viszonylag nyugodtan nézhettük végig a fotós srácokkal, ám a para ott lebegett felettünk: oké, hogy van szép szám helyzetünk, de ha egyet sem verünk be, viszont a zöldek betalálnak, ez könnyen a legendás, „SZ” betűs rollerre tehet minket. Nos, a második félidő sokáig csak súlyosbított e helyzeten…

A következő 45 percre kiérkező csapatunk ezúttal nem követte el a Szolnok elleni hibát, azaz a szünet utáni leengedést, sőt még eggyel nagyobb fokozatba is sikerült kapcsolni. Bíztató játékunkban és fölényünkben kulcsszerepet játszott az ezúttal is kegyetlenül takarító viszont passzolni megtanuló Horváth Adrián, illetve az utóbbi hónap során a csapat megkerülhetetlen agyává előlépő Lukas Zelenka. A cseh fazonszabász amellett, hogy megint hozta jellegzetes hőzöngéseit-manírjait és a western-jellegű Tom és Jerry epizódok sarkantyús Tom-figuráját megidéző űbermozgását, ám a köztes időben megint olyan lasztikat osztott, hogy csak vigyorogtam. A félidő közepén pl. Lovrics sérülten feküdt az ellen tizenhatosán, mindenki üvöltött a lelátón, hogy rúgjuk ki a labdát, ám Zeli barátunk vagy azért, mert nem ért magyarul, vagy pedig, mert szemmel láthatóan nem a fetrengést lájkoló alibi-suliból érkezett, inkább egy tért ölelő keresztlabdával dobta helyzetbe ismét Danilót, aki ezúttal szépen lőtt, épphogy mellé. Máskor Morének sarkazott vissza a cseh skac váratlanul, a büntetőterületen belül, vagy csak simán úgy tologatta ki szélre a zsugát hol Gegének, hol Lovricsnak, hogy végre azt érezte az ember: van gerince a támadásainknak. Nem ajnározom tovább, de ami jó azt dicsérjük meg.

Persze mindez rajtunk sokáig nem segített: helyzeteink száma és nagysága tovább nőtt (Danilo lapostól Hore bombán át More kísérletig, épphogy lemaradó Lovricson át messzirőli Danilo heggesztésen keresztül Vólent perdítésig), gól azonban sehol. Végre a játékrész közepén egy Zeli szöglet után Danilo emelkedett a legmagasabbra és a labdát a hálóba bólintva megszerezte a vezetést – végül a győzelmet is, hiszen az utolsó 20 percben még egy raklap helyzetet leszállítottunk, ám találataink száma nem nőtt tovább. Amikor a 87. percben egy Rákóczi szabadrúgás következett, hát még volt némi jeges veríték a gerinceken, ám a Kapos-parti játékos hibázott, maradt a sorrendben harmadik 1:0-ás győzelmünk, úgy fest erre beálltunk, hála az égnek.

A találkozó végén a Kanyar egy kicsit ünnepelte a csapatot némi együtt ugrálással, volt korzós vastaps is, Gege örömében az öltözőajtónak osztott ki egy parasztlengőt, a csapat pedig benn az öltözőben vagy négyszer elordította a „Csak a Kispest mindörökké” kezdetű örökbecsűt. Supka láthatóan felszabadult volt, a sajtótáj is jó hangulatban telt, Sisa tréner sem volt összezuhanva, sőt, a vendégedzők közül idén először ő vette a fáradtságot hogy a kötelező Supka-intikört megvárva még velünk is elbeszélgessen ez rövidet – először egy „hivatalos” riportocska keretében, majd még úgy 5 percig csak velünk fotósokkal-riporterrel, kicsit felidézve az elmúlt időket, és büszkén mutatva nekünk a szurkolóinktól kapott Puskás-sálat akik ezzel köszönték meg neki a 2009-es kupagyőzelmet és itteni munkáját így utólag is. Végül búcsúzáskor azzal váltunk el: őszintén kívánunk a Trénernek sok sikert a jövőben, évi 2 meccset leszámítva.
Győzelmünkkel gyakorlatilag fellélegezhetünk, de csak gyakorlatilag. A hazai liga kiszámíthatatlanságát ismerve még akármi is lehet, így figyelmünk nem szabad, hogy lankadjon. A hátralévő meccseken még legalább 2 győzelem nagyon jól esne, és ne feledjük, két presztízsmeccs is vár ránk ezek között! A jövő héten például rögvest a Vidi akar bajnoki címet ünnepelni Kispesten, és mondjuk ki: jó lenne valami kellemetlen szagú piros-fekete töltelékkel turbósítani a sóstói palacsintát.

És hogy még egy apropója legyen történelmi áthallású posztcímünknek: ezúton is kívánunk kéz-és lábtörést az érettségi vizsgák útvesztőihez fotós kollégánknak!

Fotók: babar, festmény: Liezen- Rákóczi Rodostóban (wikipedia.org)