Fogyasztóvédő Hanta fellép a köz érdekében

To: MLSZ
Subject: Elvi állásfoglalás kérése a vendégjegyárakkal kapcsolatban

Tisztelt MLSZ!

A Debreceni VSC honlapján jelenleg nem tüntetik fel a vendégszektorba érvényes jegyárakat, azonban az Újpest oldaláról kiderül, hogy a legutóbbi hazai rendezésű mérkőzésükre az MLSZ és a Szurkolói Iroda közösen elfogadott egyezségnek megfelelően, a maximális 1400 forintos jegyárat állapítottak meg.

Kérdésem az volna, hogy ez a jegyár nem ellentétes-e az MLSZ 2013-14-es idényre vonatkozó NB I. férfi felnőtt nagypályás labdarúgó bajnokság versenykiírásának 19/S. pontjával, amely egyértelműen kimondja:

S) Jegyértékesítési rend:
A sportszervezetek valamennyi hazai bajnoki mérkőzéseikre előre meg kell, hogy határozzák a belépőjegyeik árát – figyelemmel az ellenfelekre. Az MLSZ Biztonsági Szabályzatában is meghatározattak szerint a vendég szurkolók jegyeinek ára nem haladhatja meg azon jegyárakat, melyet a hazai csapat szurkolói fizetnek hasonló kategóriájukért.

A honlapon szereplő stadion sematikus képén ábrázolt hazai szektorokba szóló jegyárakból kiindulva, a vendégszektorral átellenes, hasonló kategóriájú (hazai) helyekre 1000 forint a belépő, vagyis nem érvényesül a versenykiírásban foglalt szabályozás.

“Fogyasztóvédő Hanta fellép a köz érdekében” bővebben

Csak mondanám, hogy minden híreszteléssel ellentétben, Hemibá nem szurkolóellenes!

Nem elég, hogy a saját csapatáról kell gondoskodnia, nem elég, hogy bajnokaspiráns csapatát kell győzelemre vezetnie a bajnokság hajrájában, a DVSC tulajdonosának még arra is jutott ideje, hogy összeesküvést szőjön velem az utolsó fordulóban megrendezésre kerülő DVSC-Budapest Honvéd FC mérkőzés kapcsán. Legalábbis a rangado.hu elnevezésű, jól értesült internetes honlap szerint. Jól értesült, írom, mert a honlap nem csak arról tudósít, hogy Szima Gábor felvette velem a kapcsolatot az összeesküvés kapcsán, hanem arról is, hogy ez egy „több helyről megerősített információ”. Nahát, mi is ez a „több helyről megerősített információ”? Hát az, hogy a Debrecen elnöke szeretné, ha a vendég szektort nem kellene megnyitnia, mert így ütköző zónára sem lenne szükség, és több hazai szurkoló tudna részt venni a bajnokság utolsó mérkőzésén, amelyen a Debrecen esetleg már mint bajnok lép pályára. […] Szima Gábor sohasem kérne ilyet, és én meg sohasem egyeznék bele ilyesmibe. […]
részlet Hemingway nb1.hu-nál vezetett blogjából

“Csak mondanám, hogy minden híreszteléssel ellentétben, Hemibá nem szurkolóellenes!” bővebben

Először Debrecen földjén

Volt egy régi adósságom. A család egyik ága nyíregyházi, így viszonylag rendszeresen előfordulok a Bp. Nyugati – Nyíregyháza vasútvonalon, órákon át zötykölődve az olykor légkondihibás vagonokban, szagolva a mértani pontossággal 20 kilométerenként kinyitott házipálinkás üvegekből kiáramló cefreszagot, kerek szemekkel bámulva a néniket, akik három harapásra, miközben élettörténetük egy jelentékeny részét mesélik el alkalmi partnereiknek, szóval három harapásra tüntetnek el tetszőleges méretű rántotthúsos zsömléket. És azok a kilógó paprikadarabok, mert az oldalt fityegő aszott paprikafoszlány elmaradhatatlan kelléke a tetszőleges méretű útiszendvicseknek.

Vasárnap azonban megtört valami, és életemben először, a sok-sok átutazás után végre Debrecen földjére léptem. A tovább után a régi adósság letudásának érdektelen története.

Péter barátom évek óta már, hogy Péter barátom. Mindkettőnk mániája a századforduló és a két világháború közötti magyar futball története, így mivel a hazai piac ezen a téren mondhatni erősen szűkös, valahogy egymásra találtunk az éterben. Ennek már néhány éve. Péter amúgy sporttörténész, és egyben a sporttörténelem nem bocsákmiklósi vonalának egyik legjelesebb kortárs képviselője.

Péter barátom amúgy a Debrecennek szurkol, és saját bevallása szerint még a nyolcvanas években, egy NB2-es DUSE – Olefin meccsen debütált a pályák mentén. (A párharc résztvevőit ma így mondanánk: DEAC – Tiszaújváros.) Meccsen még nem jártunk együtt, bár olyan volt már, hogy ugyanabban a stadionban, ugyanazon a meccsen, de akkor is átellenes szektorokban. Persze én azóta nem szívesen emlékszem vissza arra az estére, és legyen elég annyi, magam sem hittem, hogy a hirtelen kinevezett Burgi megfordítja idegenben a hazai pályán kiérdemesült kupadöntőt.

Szóval volt egy régi adósságom, hogy végre Debrecenben járjak, még ha a turistáskodás legkisebb szándéka sem merült fel épp bennem a város kapcsán, másrészt jó lett volna hazai pályán találkozni Péterrel is.

Múlt héten beszéltünk, jeleztem neki, hogy kicsiny kompániánk mindenképp felkeresné a városát, és benne őt is. Az eredeti tervek szerint korán indultunk volna, és a nap bizonyos részeit a helyi fürdők egyikében békés, polgári brüggöléssel vészeltük volna át. Sajnos azonban a jogosítvány hétközben lebetegedett, így az egész hacacáré neccessé vált. Vasárnap reggel azonban jött a jó hír, és kiderült nem volt hiába a házioltárra helyezett Zelenka-képmáshoz való fohászkodásunk: a jogosítvány meggyógyult!

Találkozó a szokott helyen, indulás fél kettőkor, várható érkezés valamikor. Az M35-ös előtti néhány kilométerig minden ment simán, autópályán nem lehet nagyot tévedni. Ellenben az első pihenőnél kiderült, lehet. A benzinkút, ahol végül megálltunk két feladatra lett volna hivatott: kávé, pisi. A kávé szokványos útszéli, semmi meglepetés. Ellenben a mosdó képes volt mindent alulmúlni, még azt is, ami ezen a napon rám várt anyagcsere tekintetében. Négy piszoár, két angolwécé, de használni csak az egyik angolt lehetett, a többi vastag szalagokkal lezárva. És az az egy használható is olyan volt, hogy Igali Diánaként, valahonnan a távoli pusztából próbáltunk belecélozni, így kerülve el cipőtalpunk kellemetlen találkozását a padlón lévő egyéb jellegű emberi testnedv-maradványokkal. Botrány.

Debrecen előtt bekapcsoltuk a gépies navigációs rendszereket, és ahány kütyü a kocsiban volt, annyi felé irányítottak minket. A Nagyerdőig nagyjából mindegy melyiket választjuk, ellenben az utolsó lépéseknél lehet nagyokat hibázni. Apró ténfergés után felhívtuk Péter barátomat, aki elmagyarázta a dolgokat, így hamarosan és gondosan a saját színe elé vezetett minket.

Valahol a vendégbejárat és a hazai közötti saroknál találkoztunk. Az eredeti terv szerint én a hosszanti oldalról, valahonnan félpálya magasságából néztem volna a meccset, miközben a többiek közül a fotós fotóz, a jogosítvány felkészül az összefoglalóra és az osztályozókönyvre, a jogosítvány testvére pedig ugyanúgy élvezi a meccset, mint jómagam. Végül nem így lett. Persze ahhoz, hogy ne így legyen, először odafelé menet át kellett dumálnom kétszer két rendőrsorfalon, de kedvesek voltak, nem kekeckedek, csak kérdeztek.

Miután azonban nem így lett, stornó az egész, vissza, hívni Pétert, nézném vele, ha már itt vagyok, és amúgy is érdekelne a hazaiak tábora, lévén mégiscsak szociológus vagy mifene volnék. Szóval telefon, egyeztetés, újra átdumálni magam az egyszer már meggyőzött kétszer két blokádnyi rendőrön, akik ekkor már igen furcsa szemekkel néztek rám, miért imbolygok én itt vica-verza a vendégbejárat körül.

Visszatérve az eredeti sarokhoz (ahol találkoztunk) ezúttal a másik irányban fordultam, és a pályát övező kerítés mellett, átható ürülékszagban elindultam a hazai pénztár felé. Áramlott, sőt tömött sorokban áramlott a nép a stadion felé, miközben mondták, jó ha hatezren leszünk. Szép, gondoltam magamban.

A pénztárnál tömeg, de valahogy gyorsan apad, így néhány perc múlva kezemben lapult az 500 forintos jegy. Gyors motozás a belépés után, semmi kecmec. Eddig ahhoz voltam szokva, ha vidéki meccsre megyek, a kapunál legalább háromszor vizsgálnak át, de itt semmi, bár az is igaz, a hazaiba készültem. (Megjegyzés: eddigi legmegalázóbb és legérthetetlenebb ilyen vizsgálatom a tavalyi, siófoki idényzárón volt, ahol a táskámban lévő laptopot is bekapcsoltatták, hátha robbanószer, vagy édesfaszom.)

Bent azonnal pult, sör. A korsó és a pohár (mert Péter mostanság nem fogyaszthat alkoholt a saját maga által tervezett fitnesz-program keretében) együtt 600, a kiszolgálás gyors, kedves. Mondjuk az is igaz, hogy mázlim volt, mert mire én a büféhez értem, a hazai szurkolók jelentős része már elfoglalta a helyét, kezében a korábban sorbanállt sörével. Pétert megkérem fogja meg egy pillanatra a poharam, elugranék a mosdóba.

És ez volt az a pillanat, amikor megértettem, miért akarnak annyira Debrecenbe egy új stadiont. A kapu mögötti lelátót összesen ha egy nyolc kocsiállásos valami próbálta meg kiszolgálni, folyóvíz, világítás és minden egyéb szükséges kellék nélkül, átható ammóniaszagban. Elnézést, kedves olvasó, ha ennyiszer emelem ki a mosdók áldatlan állapotait, de épp a Bozsik felújítása után bizonyosodott be, a kulturált mellékhelység kategóriákkal emeli a mérkőzéseken tapasztalható közérzet alapszintjét. (Szerencsére azonban jártam én már néhány meccsen, gyakorlottabb vagyok annál, hogy ebbe a förmedvénybe visszatérjek, így az est hátra lévő részében inkább az egykori salakos edzőpálya partvonalát látogattam előszeretettel, de ugyanazon célból, mint a fentebb említett förmedvényt.)

Fel a lelátóra, mindjárt kezdenek. Valahol az eredményjelző és a sarokzászló között félúton, felülről a második-harmadik sorban foglalunk helyet (állunk, természetesen; tisztességes ember nem is tudom hogyan bír ülve meccset nézni). Innen remek rálátás van a pályára. A hazaiak hangosak, szurkolnak, felelgetőset játszanak, én meg közben azon lamentálok (vajon a lamentálásnak és a laminálásnak ugyanaz a szótöve?), hogy bár az imént megértettem az új stadion iránti olthatatlan vágyát a helyieknek, mégsem támogatnám.

Elmondom miért. A debreceni pálya zárt, a lelátók meredekek, így minden hang bennmarad, ráadásul szinte mindenhonnan látható és élvezhető a mérkőzés. Az egész annyira kicsi, hogy a pálya szinte az ölünkben van, mégis kényelmesen elfér ide akár tízezer néző. Ha új stadion építése helyet kanonizálnák inkább a mostanit, talán mindenki jobban járna. Ha a két hosszanti oldalt betonra cserélnék, födémet húznának föléjük, és a kapuk mögötti lelátók dexion-salgó elemit is betonba öntenék, vagyis meghagynák a mai aréna karakterisztikáját, simán jobb és hanglatosabb lenne az egész. Elismerem, kereskedelmi hasznosításra alkalmatlan lenne, ellenben egy kipróbált és belakott hangulat nem tűnne el ismét a magyar futballból.

Közben csordogál a mérkőzés, Lovric és Debi (megint) összehoz egy gólt, vezetnek. Érdekes dolog amúgy, és számomra némileg szokatlan, hogy egy stadionban állok, és körülöttem tömeg van. De nem úgy tömeg, hogy tömeg, hanem úgy, hogy amikor ki akartam menni újabb sörökért (egy korsó, egy pohár), akkor furakodnom kellett, bocsporiznom, meg néha még sasszéznom is, mert csak annyi hely volt. Fura ez a dolog, annyi szent.

Félidő, megint büfé, etc. Aztán Sanyika megharcol egy labdáért, Danilo pedig képtelen hibázni. Normális esetben ilyenkor örülnék, keblemre ölelnék bárkit aki a közelemben áll, de itt és most nem illik, és amúgy is van még hátra vagy fél óra. A debreceni ultrák még egy ideig hangosak, de ahogy csordogál az idő, egyre többször és többször hallom a mienket, ahogy belengik az egész stadiont. Idegenben is otthon, csodálatos ez a Honvéd-tábor. Vannak pillanatok, amikor kétszázan simán szurkolják le a hatezret úgy, hogy a hazai mag közepén állva is csak őket hallani. Minden tiszteletem.

Aztán egyszer csak vége, a spori hármat sípol, döntetlen. Pontot raboltunk a Nagyerdőből, és már csak az a kérdés, hogy a Fagyi nyer-e Siófokon, vagy valami más okból kapja meg másnap a teljes címlapot, silány harmadrangú hírré fokozva le a Honvéd bravúros szereplését. Nyert, harmadrangú hír lettünk, de már megszokhattuk.

Péter közben búcsúzik, a szomszédja várja a kijáratnál, együtt mennek majd haza. Kellemes társaság volt amúgy, nem csalódtam benne meccsszituációban sem. Érdekes különbség, hogy Debrecenben szeretik, sőt néha-néha istenítik a saját játékosaikat, miközben az ellenfélről a sportlap modorosságtárából válogatnak tőmondatokat. Ezzel szemben ugyebár mi is szeretjük a sajátjainkat, de azért azt is szeretjük, ha kontextusba helyezhetjük őket, és az a kontextus tartalmaz valamiféle humort is. Hatalmas különbség. Péterrel szinte végigtrécseltük a meccset, és bár a hazai tábort gyarapítottam személyemmel számosságában, egy pillanatra sem éreztem veszélyben magamat, hiába lehetett kihallani mondatainkból, én bizony vendég vagyok itt. (Kösz, Péter!)

A meccs után vissza a kordonhoz, és a kordonon belül lévő kocsihoz. A jogosítvány még sajtóskodik, interjút készít Supkával és Debrecenivel, ráadásul a kordon is áll, előbb a hazaiak vonulnak el. Beszélgetek néhány szót az egyik rendőrrel, majd mivel hamar kiderül, ebben nincs semmi izgalmas vagy akár érdekes, inkább az ott ácsorgó DVSC-sálas társaság felé fordulok. Bocsi, merre lehet itt egy sört meginni? Gyere velünk, megmutatjuk. Barátságosak, pedig tudják, honvédos vagyok.

Megkerüljük a háztömböt, mögötte kiskocsma, benne játékgép, szurkolók, kisebbfajta tömeg. Kikérem a sört, néhány szóban átbeszéljük a történteket. Kicsit szidják Kassait, akire nyugodtan rámondható, hogy nekünk fújt, pedig nem is – szerintem. Elismerik, ebben a meccsben benne volt a döntetlen, megérdemeltük. Mivel a Győr egy nappal előtte kikapott, így is növelni tudták az előnyüket, mi pedig messze vagyunk pontszámban, szóval senki sem bánatos. Én meg pláne nem.

Aztán csörög a telefonom, a jogosítvány végzett, spuri van haza. Kifizetem az üveges sör betétdíját (nem illendő lelépni enélkül), majd visszaslattyogok a kordon hűlt helye mögött parkoló kocsihoz.

A hazaút a szokásos. Boldogok vagyunk az eredmény miatt, viccelődünk, satöbbi. A Határ útnál szállok ki, elköszönök illedelmesen, majd érzem, korog a gyomrom, enni kéne valamit. (Ha ugyanezt bárki más mesélné aki az autóban ült a mintegy két órás úton, az valahogy úgy hangzana, hogy én, mint egy óvodás kisgyerek, egész végig azért rinyáltam, hogy álljunk meg valahol, mert éhes vagyok, és ha éhes vagyok, akkor rinyálok, mert ennem kell. Innen is kérném szíves elnézésüket.) Fanni büfé, dupla mexikói hamburger, séta közbe a hatvannyolcasig. Kilenc körül már otthon.

Remek kis túra volt.

Leg…leg…leg…leg…leg… (2. rész)

Két hét telt el azóta, hogy elhatároztuk, összegyűjtjük nektek a Hemingway-éra alatt megvívott öt legemlékezetesebb Honvéd-összecsapást. A válogatásos brainstorming megkezdése után azonban egyértelművé vált: annak ellenére, hogy nem klubtörténelem legacélosabb félévtizedén vagyunk túl, ötnél sokkal több mérföldköve volt az elmúlt időszaknak. Éppen ezért megkettőztük a keretet: a sorozat első részében öt bajnokit emeltünk ki, ma pedig ugyanennyi magyar, vagy nemzetközi kupás derbit elevenítünk fel. Hegyi Iván nyilván nem nyalná meg mind a tíz ujját a lista láttán, kevésbé ínyenc vendégeink viszont jóllakhatnak, de csak a tovább után.

2007. május 9.: Honvéd – DVSC 2-2 (1-0, 1-1), te.: 3-1

Vitathatatlan, hogy a Hemingway-éra legélesebb idegháborúja a 2007-es MK-finálé volt. Akkor már tizenegy éve zajlott permanens kupaböjtünk, 1996 óta nem sikerült befájtolnunk magunkat a legjobb kettő közé (leszámítva a második ligás kamikaze-kalandunkat), azonban ekkor – a tulajváltás okozta eufória részeseként – úgy éreztük, hogy visszakerültünk természetes élőhelyünkre, a nagyvadak szavannai vadászmezejére. Az ellen futballunk akkori főemlőse, a dagesztáni Détárival felálló Loki volt, túl a harmadik bajnoki trófeán. A rendes játékidőben történt Gege-Zsolesz gólváltás okán túlórára kárhoztatott gladiátoraink jól tartották magukat, és bár Ibrahima Sidibe később vezetéshez juttatta a DVSC-t, egy újabb, kamillaszagú tizivel sikerült az egyenlítés (Szabó Tibi megismételt büntetője volt talán a döntő leggroteszkebb pillanata). Azt ezt követő tizenegyespárbajt már könnyen sikerült hozni, az utolsó sanszot épp a fél évvel később hozzánk igazoló hirtelenszőke szikla, Zsolnai puskázta el. A nap krónikájához hozzátartozik, hogy kissé túlkapták a derbi biztosítását a jagellók, az útlezárások miatt képtelenség volt kijutni Újpestről egészen éjfélig.

2007. augusztus 2.: Honvéd – Nistru Otaci 1-1 (1-0), te.: 5-4

Hatodik kupagyőzelmünk jutalma egy moldáviai álomutazás lett az UEFA jóvoltából, az európai szövetségről elnevezett kupa első selejtezőkörében, amelyet 1-1-es eredménnyel abszolváltak a Supka-bébik. Az élménybeszámolók, képgalériák alapján kiderült: sok drukkerünk számára örök emlék marad az egyik legegzotikusabb posztszovjet birodalomba való zarándoklat. A visszavágó a kupadöntőhöz hasonlatos izgalmakat hozott, miután ismét 1-1-es százhúsz percet produkáltak a felek. Ezt követően talán minden idők legdrámaibb kispesti szétlövését láthatták a Bozsikban tiszteletüket tevő szurkerek. Az első öt lövéspár tíz löketéből csupán négy talált utat a kapuba (a végén a nap abszolút héroszának, Tóth Ivánnak kellett megmentenie a mundér becsületét), a hirtelen halálnak nevezett éjszakai műszakban egy alkalommal ismét Iván lélekjelenlétének köszönhettük a csörte folytatását, végül pedig (a kilencedik körben) a moldáviaiak játékosa fölé bombázott. A másnapi Sportban cerberusunk már döntőbe jutást prognosztizált, a következő fordulóban azonban a Hamuburger SV legénysége már túl erősnek bizonyult számunkra.

2008. július 5.: Teplice – Honvéd 1-3 (0-1)

Bár a 2008-as kupadöntőt kissé méltatlan módon sikeredett megvívni (a vége sokkoló, összesítésben 1-9-es szipka lett a DVSC ellen), a nemzetközi kupás lehetőség ebben sem maradt el, mivel kishazánk egyetlen – nálunk a Bóhöcligában előkelőbb helyen végzett – gárdája sem kívánt részt venni a nyári nyűgös-nyafogós Intertotó-kupában. Az akkoriban épp kupafétisiszta korszakát élő Hemi úr egyből benevezte az örömükben a labda helyett az öltözőfolyosó falát gépiesen fejelgető fiúkat, sőt sokak örömére Pölöskei Gábor személyében új maestrót is szerződtetett. Így júniusban már következhetett is a kazahsztáni, pontosabban taldikorgani kaland a helyi Zsetiszu ellen, majd a kettős győzelem után a Teplice, amely a magyarnál magasabban jegyzett cseh ligában az ötödik helyre futott be. Ehhez képest meglehetősen eredményes túra következett, hiszen 3-1-re sikerült nyerni a hibátlan minőségű aranynedűk hazájában, amely eredmény a Bozsik-béli, igencsak kicentizett 0-2 ellenére is továbbjutást ért.

2008. július 26.: Honvéd – Sturm Graz 1-2 (1-0)

A harmadik körben a Sturm következett, a 0-0-s első játszma utáni visszavágón azonban nem feltétlenül a játéké volt a főszerep. A jobban értesültek már kora délután kapták a fülest arról, hogy a belvárosban összecsapott a két köménymag, így akár a stadionon belül számítani lehetett egy kiadós csihi-puhira. Végül néhány osztrák görögtűz lett a baj forrása, „a tetteseket a tömegből kiemelni próbáló” szeku elég kemény ökölcsatát kezdett a balhéra abszolút kapható vendégekkel. A szünetben maga Hemingway úr is felállt VIP-szektoros főnöki plüssfoteléből, és átsomfordált a túloldalra, hogy praktikus tanácsokkal, netán ügyes karatefogásokkal lássa el tar munkatársait. Ami a pázsiton történteket illeti, Szmilja mester aranyhomloka már a hetedik percben megcsillant, a lendület a félidő hátralevő részében megmaradt. A rövid szieszta, és a Pölő szájüregét megtöltő aludttej kikanalazása után az österreicher spielerek ragadták magukhoz a kezdeményezést, és a meccset megfordítva bemasíroztak az UEFA-kupába. A mieink számára a Honvéd-szektor újjáépítése maradt feladatul. Hogy miért szerepel mégis ez a több szempontból is kudarcos gamma ezen a listán? Egyrészt a kiváló nézőszám és futballhangulat miatt, másrészt azért, mert az elmúlt tizenöt év legjobb nemzetközi menetelését zárta le. A harmadik ok kissé mondvacsinált: ha nyertünk volna, akkor hivatalosan az utolsó Intertotó-kupa győztesének vallhattuk volna magunkat (tíz másik csapattal együtt).

2009. május 26.: Honvéd – Győr 0-0

Természetesen a tömött vitrinünkbe legutóbb beoktrojált ékességünk megszerzésének rövid története sem maradhat ki. Bár a 2009-es – ezúttal két részből álló – párharc nem volt olyan iszonytatóan izgalmas és színvonalas, mint a Loki elleni, ez lényegében senkit sem zavart. Az Odikadze-Abraham koprodukció útján született győri gólunk okán előnyből, ha nem is páholyból vártuk a visszavágót, amelyen nagyon megdolgoztak a fiúk a sikerért. A lefújás és a kupaátadás után – a hazai pálya ténye miatt – fokozottabb fieszta alakulhatott ki, mint Mecseki doktor és Szuri bá’ közös kocsmalátogatásain, ehhez foghatót a 2003-2004-es másodosztályú bajnokság utolsó fordulója óta nem tapasztalhatott a Bozsik népe. Volt Trénerdobálás, a szurkolók gyepre engedése után ereklyegyűjtés, sőt riporterünkkel együtt még magát a kupát is babusgathattuk egy keveset az edzői irodában. Remek pillanatok voltak, melyeket nehezen felejt el az ember.

Fotók: basildon.hu, jómagam