Talán múlt héten jelent meg Fanta posztja a saját Corona-lélekszindróma anamnéziséről, hogy hogyan éli meg ezeket a heteket. Gyanítom, sokan így (vagy hasonlóan) vagyunk ezzel, sok kiegészítést így nem is tennék a leírtakhoz. Inkább egy kapcsolódó élményem-kettősömről számolok be, ami előbb a múlt vasárnap, aztán tegnap történt meg, és sokat tett a lelki egyensúly simogatásáért.
Már nem emlékszem pontosan, de lehetséges, hogy a posztban tudat alatt elrejtettem némi mértéktelen propagandát az LMBTQ-s wekerlei nagy fakopáncsok mellett, így erre érzékeny olvasóink ugorják az írást és várják meg a válogatott kibeszélőt.
Ősszel azon siránkoztam, hogy hova süllyed a kommentszekció színvonala, egymás és a posztszerzők cseszegetésével, néhol gyalázásával, mindenbe politikát belelátó újonnan kihangosított élharcosokkal, stb. Akkor a Stécés posztra érkező reakciók még visszaadták a hitemet, hogy az utóbbi hetekben ismét lelombozódjak, pedig most nem Fanta kapta az ívet, nem is én (mire kapnám mondjuk, alig jön már tőlem poszt). Kapja Pisont, Gazdag, Lovrics, Kamber, Urbányi, de még a portás és a Temesvár utcai kóbor kutya is. Ki jogosan, ki kevésbé, de egyre többet gondolkozom azon, olvasva ezeket a csodálatos fröcsögéseket némelyektől – és sajnos egyre többektől, hogy hova süllyedt – nem, most nem a klub, hanem a tábora, 2017 dicső és vállt vállnak vető együttállásából egy frusztrált genggé. Nem túl szívderítő.
BMTE-beszámoló, szezonösszegző, boldogkarácsonytposzt, minden egyben
Nehéz év végéhez közelítünk, és ez az életünk minden terén igaz. Mivel a foci pedig az életünk része (többé-kevésbé: kinek többé, kinek kevésbé; valamikor többé, valamikor kevésbé), így nem meglepő, hogy a magyarfocinkat és a Honvédozásunkat is jelentősen befolyásolta a COVID-sújtotta 2020. Most csak így elsőre az jut eszembe, ha nincs vírus,akkor jelenleg a középmezőny stabil tagjai lennénk, igaz, kupát se nyertünk volna. Szóval befolyásolt mindent ez a rohadék, de rajta kívül is van elég bajunk a vörös-fekete univerzumban. Nem is kevés.
Szülinapi levelek landoltak postaládánkban. Örültünk.
Ma cseten rám írt Hanta, hogy Attis, holnap 10 éves a blog, kaparsz valamit? Merthogy ő is tervez, de ha van mondanivalóm, ne fojtsam magamba. És mivel ma épp túl lettem egy húzós munkanapon, ki nem hagynám a kedvenc műfajom, a hol szívszorító, hol keserédes visszaemlékezést, gondoltam elsőre… Aztán rájöttem, hogy azt már százszor megírtam, a keményvonalas kollegák pedig kb. annyira örülnének neki, mint egy meghatott visszaemlékezésnek az 1919 tavaszi hadibajnokságról… A törzsközönség is már százszor elolvasta ezt tőlem…
Úgyhogy csavarjunk kicsit a dolgon, saját ömlengés helyett átadom a szót másoknak. A 10 éves születésnap ugyanis mégiscsak 10 éves születésnap, és az elmúlt évtizedünk meghatározó arcai közül többen is e-mailben, táviratban, levélben, vlogban jelentkeztek a csak@taccs.hu címen, elküldve nekünk jó vagy rossz kívánságaikat, gondolataikat rólunk. Mi pedig nem vagyunk szégyenlősek és ezeket közzé is tesszük!
Az utóbbi napokban, hetekben számtalan ügy kapcsán horgadtak fel az indulatok a nagy kollektív kispesti közösségi térben, melynek integráns része a mi csöppnyi blogunk is. Bátorkodom a T/1-et használni még, mert bár good old Fanta úr majd’ egy éve szólóban nyomja szélmalomharcát posztjaival, amibe már egyre ritkábban tudok besegíteni, mint talján zsoldos a kispesti öltözői egységbe, mégiscsak közös gyerek volt ez valamikor, és kicsit még most is az, így néha én is szólhatok a közhöz. Például most. Posztom kettős célt szolgál: 1) igyekszik összefoglalni az elmúlt hetek nem egyszer egymásnak ellentmondó információhalmazából a lényegi tudnivalókat, 2) a végén, szakítva a Hanta a rossz rendőr, én a jó felállással, előveszem magam is a körmösök kiosztására szolgáló, vörös-fekete Terence Hill freskókkal díszített pálczámat!
Életem egyik legfurább szezonjának közeledünk az egyik legfurább zárásához – és az, hogy ebből a kopasz futballgyilkos háromnegyed éves ámokfutása, a koronavírus fagyasztó intermezzója, és a kiégés mindenféle jeleit mutató keret (és RW) egész éves szenvedése után úgy néz ki, hogy jobban jövünk ki ebből az egészből, mint például a 2017-18-as, vagy az 1994-95-ös idényekből, a lehetőséget, kereteket és körülményeket tekintve egy igazi kis csoda. Nyolcadszor ünnepelt tegnap kupagyőzelmet KISPEST, 3 év után nyert ismét trófeát a HONVÉD, és amiért tavaly fohászkodtam, hogy ez a 2015-2020-as éra és emblematikus arcai még behúzhassák az MK serleget is a bajnoki trófea mellé, az most megvalósult.
Érzékenyebb lelkületű olvasóink most fejezzék be a posztot, mindannyian jobban járunk, mert mostantól nem egy szokványos RW-tiráda fog következni, inkább egy keserédes fináléja egy optimistán nézve átmeneti, pesszimistán tekintve pedig hosszú új éra első etapjának.
Ne szépítsük, tényleg nézhetetlenek vagyunk. A Honvéd-meccsek általában a napjaim csúcspontjai, tartják bennem a lelket melóban, hogy este megyek megint, mostanra már a hideget/telet is újból megszoktam, szóval tényleg egészen vártam az esti kupameccset, noha sejtettem, hogy nem lesz gála, mert ezt a fogalmat, hogy gála, a Lütyő nem ismeri. Egy szolid 2:0, aztán majd Szombathelyen gurítunk egy négyest, amikor senki sem várja, B csapattal is. Ehelyett 1:0-ás szenvedés lett a vége, és hiába axióma, hogy bunkerező ellenfél ellen mindig nehéz, azért ezt a Haladás-bunkert ne mondjuk áttörhetetlennek.
Vincze Lilláék, MINT NÉGER, de ne ijedjünk meg, nem ez lesz a lényeg
Meló végén, már félig kifolyt szemmel még gondoltam, ránézek a privát levelezésemre, ahol egy külön csoportban Öcsémmel, Totó és Doki barátommal, valamint az ex-labdabiztos blogger Vérfarkassal küldözgetünk egymásnak mindenféle vállalhatatlan hír-kommentárokat. A szokásos Bohócliger-vonatkozások mellett mai adagként valami Pataky Attilás borzalom fogadott, aminek kapcsán Vér valahonnan kerített egy Három kívánságos klipet, amiben az Edda igric szekunder szégyenérzetet keltő Batman-jelmezben énekli valamelyik slágerét. Miután ezen már könnyesre röhögtem magam, Vérfarkas még bevitt (a Vincze Lilla-rajongásom porba zúzni kívánó) mélyütésként egy ugyaninnen származó Napoleon Boulevard klipet, ahol a színpadon egy megszeppent kissrác azt kéri Tibi bácsitól, hogy a Napoleon adja elő vele a színpadon a Bicikli c. slágert, MINT NÉGER (igen, jól hallják a kedves olvasók). Hiába, akkor még más volt a PC fogalma. Konkrétan nem létezett.
20 másodpercet bírtam a szürreális élményből, mikor észrevettem, a video meglehetősen hosszú, egy egész évadnyi Három kívánság műsort sűrít bő egy órába, beletekertem hát, és a közepén (kb. 29.30-tól) megleltem, amire számítottam: egy panellakos kiscsávó kéri csodatevő Tibi bácsit, hogy hozza őt össze az akkor épp az Olympiakosban profiskodó Dömével. Erre az epizódra halványan emlékeztem még 1988/89 tájékáról, hát most újranéztem. Mit mondjak: ’80-as évek fetisisztáknak több mint ajánlott!!!
Folytatva a tegnapi beharangozó felütését: Könnyű meccs volt? Nem. Szépen játszottunk? Nem. Nyertünk? IGEN. És a jelen helyzetben most valóban ez volt a legfontosabb.
…az én fejemben már napok óta teljesen nyilvánvaló ennek a szombatnak a kimenetele. Jó meccs lesz? Nem. Jól játszunk majd, ne adj’Isten, szépen? Nem. Visszatér sok sérült? Nem. A Zete könnyen ve(r)hető ellenfél? Nem. Jó hangulat lesz? Nem. (Mondjuk rossz se – amolyan köztes). Nyerünk? IGEN.
