BMTE-beszámoló, szezonösszegző, boldogkarácsonytposzt, minden egyben
Nehéz év végéhez közelítünk, és ez az életünk minden terén igaz. Mivel a foci pedig az életünk része (többé-kevésbé: kinek többé, kinek kevésbé; valamikor többé, valamikor kevésbé), így nem meglepő, hogy a magyarfocinkat és a Honvédozásunkat is jelentősen befolyásolta a COVID-sújtotta 2020. Most csak így elsőre az jut eszembe, ha nincs vírus,akkor jelenleg a középmezőny stabil tagjai lennénk, igaz, kupát se nyertünk volna. Szóval befolyásolt mindent ez a rohadék, de rajta kívül is van elég bajunk a vörös-fekete univerzumban. Nem is kevés.
Szülinapi levelek landoltak postaládánkban. Örültünk.
Ma cseten rám írt Hanta, hogy Attis, holnap 10 éves a blog, kaparsz valamit? Merthogy ő is tervez, de ha van mondanivalóm, ne fojtsam magamba. És mivel ma épp túl lettem egy húzós munkanapon, ki nem hagynám a kedvenc műfajom, a hol szívszorító, hol keserédes visszaemlékezést, gondoltam elsőre… Aztán rájöttem, hogy azt már százszor megírtam, a keményvonalas kollegák pedig kb. annyira örülnének neki, mint egy meghatott visszaemlékezésnek az 1919 tavaszi hadibajnokságról… A törzsközönség is már százszor elolvasta ezt tőlem…
Úgyhogy csavarjunk kicsit a dolgon, saját ömlengés helyett átadom a szót másoknak. A 10 éves születésnap ugyanis mégiscsak 10 éves születésnap, és az elmúlt évtizedünk meghatározó arcai közül többen is e-mailben, táviratban, levélben, vlogban jelentkeztek a csak@taccs.hu címen, elküldve nekünk jó vagy rossz kívánságaikat, gondolataikat rólunk. Mi pedig nem vagyunk szégyenlősek és ezeket közzé is tesszük!
Az utóbbi napokban, hetekben számtalan ügy kapcsán horgadtak fel az indulatok a nagy kollektív kispesti közösségi térben, melynek integráns része a mi csöppnyi blogunk is. Bátorkodom a T/1-et használni még, mert bár good old Fanta úr majd’ egy éve szólóban nyomja szélmalomharcát posztjaival, amibe már egyre ritkábban tudok besegíteni, mint talján zsoldos a kispesti öltözői egységbe, mégiscsak közös gyerek volt ez valamikor, és kicsit még most is az, így néha én is szólhatok a közhöz. Például most. Posztom kettős célt szolgál: 1) igyekszik összefoglalni az elmúlt hetek nem egyszer egymásnak ellentmondó információhalmazából a lényegi tudnivalókat, 2) a végén, szakítva a Hanta a rossz rendőr, én a jó felállással, előveszem magam is a körmösök kiosztására szolgáló, vörös-fekete Terence Hill freskókkal díszített pálczámat!
Életem egyik legfurább szezonjának közeledünk az egyik legfurább zárásához – és az, hogy ebből a kopasz futballgyilkos háromnegyed éves ámokfutása, a koronavírus fagyasztó intermezzója, és a kiégés mindenféle jeleit mutató keret (és RW) egész éves szenvedése után úgy néz ki, hogy jobban jövünk ki ebből az egészből, mint például a 2017-18-as, vagy az 1994-95-ös idényekből, a lehetőséget, kereteket és körülményeket tekintve egy igazi kis csoda. Nyolcadszor ünnepelt tegnap kupagyőzelmet KISPEST, 3 év után nyert ismét trófeát a HONVÉD, és amiért tavaly fohászkodtam, hogy ez a 2015-2020-as éra és emblematikus arcai még behúzhassák az MK serleget is a bajnoki trófea mellé, az most megvalósult.
Érzékenyebb lelkületű olvasóink most fejezzék be a posztot, mindannyian jobban járunk, mert mostantól nem egy szokványos RW-tiráda fog következni, inkább egy keserédes fináléja egy optimistán nézve átmeneti, pesszimistán tekintve pedig hosszú új éra első etapjának.
Ne szépítsük, tényleg nézhetetlenek vagyunk. A Honvéd-meccsek általában a napjaim csúcspontjai, tartják bennem a lelket melóban, hogy este megyek megint, mostanra már a hideget/telet is újból megszoktam, szóval tényleg egészen vártam az esti kupameccset, noha sejtettem, hogy nem lesz gála, mert ezt a fogalmat, hogy gála, a Lütyő nem ismeri. Egy szolid 2:0, aztán majd Szombathelyen gurítunk egy négyest, amikor senki sem várja, B csapattal is. Ehelyett 1:0-ás szenvedés lett a vége, és hiába axióma, hogy bunkerező ellenfél ellen mindig nehéz, azért ezt a Haladás-bunkert ne mondjuk áttörhetetlennek.
Vincze Lilláék, MINT NÉGER, de ne ijedjünk meg, nem ez lesz a lényeg
Meló végén, már félig kifolyt szemmel még gondoltam, ránézek a privát levelezésemre, ahol egy külön csoportban Öcsémmel, Totó és Doki barátommal, valamint az ex-labdabiztos blogger Vérfarkassal küldözgetünk egymásnak mindenféle vállalhatatlan hír-kommentárokat. A szokásos Bohócliger-vonatkozások mellett mai adagként valami Pataky Attilás borzalom fogadott, aminek kapcsán Vér valahonnan kerített egy Három kívánságos klipet, amiben az Edda igric szekunder szégyenérzetet keltő Batman-jelmezben énekli valamelyik slágerét. Miután ezen már könnyesre röhögtem magam, Vérfarkas még bevitt (a Vincze Lilla-rajongásom porba zúzni kívánó) mélyütésként egy ugyaninnen származó Napoleon Boulevard klipet, ahol a színpadon egy megszeppent kissrác azt kéri Tibi bácsitól, hogy a Napoleon adja elő vele a színpadon a Bicikli c. slágert, MINT NÉGER (igen, jól hallják a kedves olvasók). Hiába, akkor még más volt a PC fogalma. Konkrétan nem létezett.
20 másodpercet bírtam a szürreális élményből, mikor észrevettem, a video meglehetősen hosszú, egy egész évadnyi Három kívánság műsort sűrít bő egy órába, beletekertem hát, és a közepén (kb. 29.30-tól) megleltem, amire számítottam: egy panellakos kiscsávó kéri csodatevő Tibi bácsit, hogy hozza őt össze az akkor épp az Olympiakosban profiskodó Dömével. Erre az epizódra halványan emlékeztem még 1988/89 tájékáról, hát most újranéztem. Mit mondjak: ’80-as évek fetisisztáknak több mint ajánlott!!!
Folytatva a tegnapi beharangozó felütését: Könnyű meccs volt? Nem. Szépen játszottunk? Nem. Nyertünk? IGEN. És a jelen helyzetben most valóban ez volt a legfontosabb.
…az én fejemben már napok óta teljesen nyilvánvaló ennek a szombatnak a kimenetele. Jó meccs lesz? Nem. Jól játszunk majd, ne adj’Isten, szépen? Nem. Visszatér sok sérült? Nem. A Zete könnyen ve(r)hető ellenfél? Nem. Jó hangulat lesz? Nem. (Mondjuk rossz se – amolyan köztes). Nyerünk? IGEN.
L. Gergő, B. Franck és S. Dávid ferencvárosi népi fafaragóművészek készülnek megmunkálni az olaszországi import teakfát
Érdekes kettősség háborog bennem a tegnap után. Úgy indultam el a melóból ki a Kökire, fél-optimistának hazudott beharangozóm ellenére, hogy ússzuk meg 6 alatt a kivégzést, aztán húzzak haza melegedni. Ehelyett a 90-10%-os forgatókönyvek közül az utóbbi jött be, Sannino lecraiováztatta a csapatot a Fradi ellen, fegyelmezett védekezéssel, alig-alig átmerészkedéssel a túloldalra, és amit kértem, hogy egyszer legalább pontot szerezzünk a Groupamában, az is összejött. Kivételesen még olyan taktikai megoldásokat is találtam Lütyőnél, amit végre érteni véltem és még jó ötletnek is bizonyult. Csak a legvégén, amikor az addig még PC köntösbe rejtett “kurváracsakazegypontértjöttünk” célunk a maga pőreségében tárulkozott ki, akkor rohantak meg bántó gondolatok.
