Kivárásra játszva

…a fenti kitétel akár a recens taktikánk plasztikus lefestése is lehetne, most mégsem erről lesz szó. Vasárnap tényleg elindul a szezon, most már nem ligakupa-bohóckodás, és nem “csak” Magyar Kupa, bármennyire is megtanultuk az utóbbi években, hogy az MNK, ha valakiknek, hát nekünk, a specialistáknak nem “csak”. Más kérdés, persze, hogy specializmusunk lassan a ködbe vész, az utóbbi évek sorsolásai (Morales-DVSC, Supi-Vidi) vagy a saját önsorosrontásunk (Szigetszentmiklós elleni csepeli tragikomédia) eredményeként… No de vissza a lényegre, vasárnap rajt, most már igaziból, az idő is kicsit tavaszibb, mint egy hete, szóval ahogy Puhl mondta anno a millenium idején sajátosan hevesi tájszólásával, az emlékezetes Tippmix-reklámban: “kezdődhet a játék“.

…ahol viszont én játszok a kivárásra tippügyileg. A szezon egészét tekintve már olvashattátok az ókori vátesz-sablonba oktrojált elképzeléseim, sok újat nem fogok most mondani. Ahhoz valamennyire kapcsolódva annyit azért muszáj írni: nem vagyok nyugodt. (Persze rögvest jöhet a kérdés: RW mikor nyugodt? Míg Hanta a hurráoptimista, RW mindig az ő antagonistája a blogon: az örök visszafogott, a pesszi-miska, aki mindig sír-rí, meg Kispestfaktorozik, miért nem örül ő is velünk és bízik a csapatban?) De ez nem ilyen egyszerű.

Minden szezon és félszezon előtt én is izgatottan várom az igazolásokat, a keret alakulását, keresem a kapaszkodókat, és sokszor én is vidáman megyek bele a jövővárásba – az első pofonig. Azokat nem viselem jól. Sose viseltem… az Élet minden területén igaz ez rám, miért pont a kispesti szívszerelmnél lenne ez másképp? Szóval én is szeretnék bízni, de nem megy mindig. Aztán vannak olyan holtszezonok amikor minden sötét, akkor meg aztán nálam is teljes a homály. Most viszont?

Most viszont nem tudom mi van. Mi lesz? Valahol, de ezt már többször írtam, nem érzem 100%-osnak ezt a keretet, de rossznak sem. Középút. Az van. És ebből, mint az a középúttal szokás, bármi lehet. Némely meccsek ősszel és most a felkészülés alatt és a tonnaszám hozott mindenféle nációjú kerettag kicsit Morales-idény érzetet varázsol belém, de a mostani keretben azért (főleg a beépüő fiatalok miatt) jóval több a  pozitív elem, a potenciál. Az új legionáriusok közül Ignját nagyon lehet kedvelni, Tandia, ha úgy tér vissza mint a pre-DVTK-ámok esemény előtti időszakában játszott, ő is kedvenc lehet. Kemenes már a kvázi ikon-lét felé tart. Dél olyan lett idén, amiért hoztuk. A csapat egyik brandje. Baráth Boti hatalmas favorit, ha Vernes még tovább megy azon az úton amin elindult 3 hónapja, hogy hőzöngés helyett a trükkjeinek lehet tapsolni, szintén emblematikus figurája lehet a csapatnak még sokáig (és őt is játszatni, játszatni). Vécseivel szeretném feledtetni magamban Zelenkát – többször már ez majdnem sikerült is. És még jó lenne ilyeneket írni Lőrinczyről, Bobálról, Holenderről, de nem Csábi és Nagy Krisztián meg Czár kölcsönadásáról olvasgatni.

Furák még az arányok a keretben, el vagyunk sajnos látva még mindig ballaszttal (kövezzetek meg, de nálam Zsivány simán Fieber/Sztojakovics kategória, Pascariu dettó, és Martineztől is tartok). Diaby nagy-nagy kérdőjel, iszonyat potenciál van benne, úgy is festett az év elején, hogy ezt Rossi végül kihozza belőle, de mostanában megint több a hiszti. S ha  már hiszti, nagy kérdés, hogy Lanza új Sasu vagy új Miriuta/Zombori Zalán lesz nálunk. Ugye nem kérdés, melyik verziónak örülnénk jobban. Kérdőjel, kérdőjel hátán.

Kivárásra játszom tehát én is, mint sok meccsünkön a keret is az álmosító, olaszos első félidőinkkel. Most még csak reményként írom le, hogy jó lenne nem csak az utolsó 3-4 meccsre, hanem a lehető legharamarabb összeálló csapatot látni, ami alapja lehet egy hosszabb távú gondolkodás részeként a jövő évi és az azt követő kereteknek.

De sajna az is benne van a pakliban hogy a sötét jóslataim válnak be, és a pechesen, részben saját butaságunk, részben a bántóan ellenszeles bíráskodás miatt hamar végetérő MNK etűd rányomja bélyegét az egész márciusra-áprilisra.

Hogy ne így legyen, szükség lesz ránk, szurkolókra, hogy hajtsuk-támogassuk a csapatot az elején, a potenciális gyufák ellenére is. Akkor is, ha szarul megy nekik. És szükség van a srácokra, akik meg szakadjanak meg a pályán, még jobban mint az amúgy nagyon nem cinkelhető Győr elleni teljesítmény alkalmával. Itt 120%-ra lesz szükség, hogy egy apró tavaszi csoda-szerűség összejöjjön. Tisztázzuk: csodán most egy kiegyensúlyozott kis stabil szezont értek, 3.-5. helyre való befutással.

Mit mondjak? Nehéz lesz.

De ezt már megszoktuk.

When you’re just sick of it all

…igen, vannak ilyen szakaszok az életben – privát szférában, melóban, mindenhol. És a szurkerségben is – s mivel jónéhányunknál ez az említett halmaz igen széles metszetet alkot az Élettel magával (kinek szélesebbet, kinek szűkebbet, de senkinél nem irrelevánsat), így hatványozottan igaz rá a fentebb említett ciklikusság, s a hullámvölgyek nehézkes feldolgozhatósága. Na én most épp egy ilyen völgyben ülök és a csapat nem sokat segít a felpörgésben.

Normál esetben ilyen téma nem is kívánkozna ide, hisz kit érdekel, hogy a posztíró miért nyűgös, de a mi szubkultúránk eleve nem normál eset és a már kismilliószor idézett Nick Hornby is megmondta, hogy nála az Élet történései és a Kedvenc Csapat történései olyan szoros párhuzamban állnak egymással, mint amilyen szorosan Telek András próbálta lekövetni Pisontot 1991 tavaszán az Üllőin a második félidő eleji szögletünknél (csak a  történeti hűség kedvéért: a Trezi-góllal végződő pontrúgásunknál ez olyannyira sikerült a derék Mancinak, mint Hemy úrnak a mezszponzor levadászása számunkra 2006 óta. Nem igazán.)

Szóval egyszercsak minden kezd szar lenni. Kavarások a munkahelyen, aztán az infuenzaszezont épphogy lefújja a Saskőyt mintázó Tavasz, hát egy időntúli szabadrúgás még befigyel a csereként beálló Sunyi Vírus részéről, alattomos egy gól, 40-ről szedtem be, indiszponált voltam, mint Kemi múlt vasárnap a lilák ellen. Sebaj, ilyenkor legalább a Csapat boldogít, pl. 2005 őszén, akkor is azért gyógyultam fel egy ronda meghűlésből mert szombaton az UTE ellen már kinn kellett lenni, kinn is lettem, nyertünk is… na ezt vártam múlt héten is Újpesten.

Nem ez történt.

… aztán mikor már azt hinné az ember hogy múlik a dolog, nem, akkor még egy belobbanó torokgyulladás is beérkezik, mint aktuális Honvédösszeomlás az idénybe: tudod, hogy jöhet, mégis kegyetlenül lesújt. És most valahogy a holnapi, Sió elleni meccs sem a gyógyulás ígéretét hozza, nem azzal teríti be a hétközi gondolataim, hogy csak addigra legyek jól, mert bizony valahogy kedvet vesztettem.

Ezért némileg meg is kaptam a magam penzumát az olvasóktól még a lila osztályozókönyv miatt, de mit tegyünk, ez van. Alapvetően a blogunk pontosan a visszafogott vélemény-nyilvánításáról ismertetett meg eddig is, illetve arról: nem sírjuk tele hetenként a webet azzal, hogy de gázok vagyunk, nem is érdemes meccsre menni, minek ez. Most sem ezt mondom…

…csak nehéz ennyi éven ülni a hullámvasúton. Megszoktuk, persze hogy megszoktuk 1996 óta, hogy itt vannak völgyek és hegyek – előbbiből sajna sokkal több. De mégis, 2006-07-ben rövid egy évig úgy tetszett, elindul valami, talán kicsit profik leszünk, talán kicsit visszatér a hazai szinten nagycsapati miliő, talán éveken át megint csak a dobogóközeli szférákban kell gondolkoznunk… aztán ehelyett málé Pölő, lett megbukó Sisa-tréner, lett bíztató tavasz után fura őszbe, a tulajdonossal való összetűzésbe hanyatló Morales, aki ráadásul a focinkat is a nézhetetlen közelébe vitte, az volt az a keret, akiket -bocsásson meg az Ég, de- nem szerettem, hiába álltak majdnemharmadik helyen… aztán Supka vissza, szenvedős, trademarkos Honvédtavasz, hát nekünk ez jut, ez van – és ekkor jön a 2011-es ősz, ami kuriózum lett, sajnos most már látható módon kisiklás az utóbbi évek trendvágányáról. És tudtuk, én is tudtam belül hogy így lesz, de pont ezért, pont a sokadik ilyen után lesz a posztcímbeli életérzés úrrá rajtunk.

Ami remek összehasonlítási alap, az a két Újpest-meccs 2011-12-ben. Az őszi, ahol (a Győr elleni hazai első félidő és az idegenbeli győri meccs mellett) talán a legjobb idénybeli játékunkat hoztuk, ihletett karmesterrel, első akciógólját is beverő brazil gólvadásszal, remekül záró védelemmel, “állat” Kemivel. A múlt vasárnapit meg láttuk, nem kell részletezni, elég annyi: az a meccs az ellentétes póluson van, az idénybeli mélypontjátékkal.

Ősz végén olyanra volt példa, amire nagyon régen, talán némileg 2007 tavaszán, előtte az NB1B-ben, előtte 2001-ben Szuri  flúgos futamakor: a közönség imádta a csapatot, a bejárat melletti plakátra elég gondolnunk, ami a szeretet markáns indikátora volt. Most a keret, nagyobb részt még átfedve az őszivel, 30 perc alatt elvesztette az érte szurkoló tábort. Ide sikerült lavírozni magunkat.

Pénteken Siófok jön, négymeccses győzelmi szériából. Nálunk csatár nincs, tizenegyesrúgó nincs, úgyhogy Tchaminak szólni kéne, most ne essen, hanem lőjön a kapuközelbe érve… a keret morálisan legalábbis kérdőjeles állapotban, a tulaj megint szurkolókat fedd, a szurkerek elkeseredttségükben bunda után nyomoznak, a TV-s meccsen jó, ha 500-an összeverődünk (hosszú munkanap a péntek, ne feledjük), a hangulat várhatóan messze lesz az emelkedettől.

No ezekkel a keretfeltételekkel kellene holnap felpörgetni magamat, hogy hiába rohad le a torkom a helyéről, hiába örülök, hogy ülök a melóhelyen és nem csuklok az asztal alá, hiába uralkodik el rajtam a nihil, menni kell. Mint ahogy az elmúlt 22 évben is.

Miért csináljuk? Mert bízunk benne, hogy valamikor, 3-4 év múlva megint jön egy csoffadt ősz? Mert ha a Kispest adott már sok szép élményt, akkor ki kell állni mellette a gyengébb periódusokban is? Mert megszoktuk? Mert örök hobbi?

Egy kicsit azt hiszem mindegyik. De annyira jó lenne, ha végre nem ilyen posztok megírásába fulladna minden fellángolásunk…

* * *

 

Idén koranyáron Zakk Wylde gitáristen ismét koncertezik fővárosunkban – e hír tiszteletére most ő tolja az aláfestést posztunkhoz.

Ikonológia

Miután a múlt hét a Puskás ereklye-saga disszonáns hangjaival telt és mi is megtettük Hanta vezetésével a megtenni valót, a Győr elleni derbi előtti ráhangolódásként még egy kicsit pihenjünk el egy témán.

Puskás Öcsi nagy labdarúgónk volt, bálvány, sztár Kispesten – és a világon. Pont ez a jelenség indított e cikk megírására. Miért fontosak az ilyen ikonok egy klubnál? Miért lényeges hogy legyen a csapatodnak ARCA? Egyáltalán, miben rejlik az ikon-lét?

Erről elmélkedünk és arról, hogy most Kispesten hosszú évek után végre van egy arc. Nem egy újabb Torghelle-himnusz következik, de az is lesz benne. Meg sok minden más. Utána pedig, reméljük, a véleményeitek.

 


“Ikonokra márpedig szükség van”
(II. Anasztáz Czukorjev óörmény apostoli ortodox patriarcha kiáltványa, Kr.u. 882).

Szóval ikonokra szükség van. De miért is? Mert ők adják a habot arra a bizonyos tortára. Arra a tortára, ami a csapatunkat, a klubunkat jelenti, nekünk, szurkolóknak, akik esőben, hóban, örömben, bánatban és Piniben is követjük a a szívünknek kedves színeket – bárhová vezessen is a csapat útja.

Ikonok. Kik is ők? Azok a játékosok akik többek a “kedvenc” státusznál. Nekem számtalan kedvencem volt az 1988 óta datálódó, 1990-től beélesedő kispetdrukkerségem alatt. A Cs-betűs hátvédsor. Piroska. Milinkovics. Mátyus Jani. Szabó Tibi. És még sorolhatnánk. Ikonom annál kevesebb. Az olyan játékos aki a szívemben az adott korszakom Kispestjét jelentette, egy volt vele, cégére, logója volt a klubnak. Egy brand, amire lehetett építeni a márkapolitikánkat a szurkolói lelkekben. Aki Puskás Öcsi volt Nagyapámnak az ’50-esekben, aki Tichy Lajos volt Faternak a ’60-asokban, aki Döme volt popp bloggerkollégának a ’80-asokban, vagy sokunknak Pisont a ’90-esekben. Nem véletlen a fejlécünk összetétele sem- természetesen jó adag személyi szubjektumot is tükrözve, de azért az ott látható négy arc egyikére se hinném, hogy nagyszámú Honvéd-drukker követelné habzó szájjal eltávolításukat. Persze van, aki hiányolja innen Détárit vagy épp Bozsikot, de a hely véges volt és mondom, szubjektum.

Nekem ilyen ikonjátékos volt Kovács Kálmi, a kora kilencvenesekbe külföldi sikereit meg-megszakítóan hazatérő csatárcsillag, aki ha pályán volt és jó napja volt, azzal az érzéssel ajándékozott meg, hogy ma biztos a gól. Később ilyen kulcsjátékos volt számomra Bárányos aki egy új kasztot képviselt: A KISPESTI NEVELÉST aki sztárjátékossá ért az NB1-ben. Hogy belőle mi lett az ikonlétből, nem e poszt témája, de fájó momentuma a privát Kispest-Honvéd-sztorimnak.

Az első légiós aki elérte a belsőmben azt a státuszt, hogy nem egy kedvenc a csapatból hanem a nagybetűs favorit, az -gondolom sokakat “meglepek” vele- Robi Warzycha volt. Róla itt most ennyi legyen is elég, Ti is unjátok már a hozsannázásaim, s lassan nekem is fárasztó ezredik alkalommal is leírni hogy mekkora arc volt pályán és pályán kívül is a polák félisten. Ugorjunk.

Ínséges évek jöttek, ahol azért csapatokon, kereteken belül megvoltak a kedvelt arcok, de mindenek fölött álló kedvenc, jellegadó címerjátékos nekem hiányzott. Szerettem Németh Norbit, míg itt tolta, de ő nem nálunk teljesedett ki; bírtuk a kis Dobost, komáltam Genikét, de a kis mozambiki azért sose volt új Pisont, bármennyire is imádtuk őt. Aztán jött a korai Hemy éra, és Hercegfalvi visszatérése, aki meghatározó bohócligerré érett távollétében, s miután megbékélt a szurkerekkel 2006 őszén, felcsillant a remény hogy ő lehet az új brand. Ehhez minden adottsága megvolt – remek technika, Vasas ellen sarkazott csodagól, szakmányban termelt találatok, remek passzok, kispesti nevelés – és ő mégis más utat választott. Hát mit mondjak… márkanév lett ő is, de nem jó csengésű…

A kezdeti Hemingway-érás kisebb sikereket nyomasztóbb szezonok követték, Sisa tréner szerethető kiscsapatot próbált építeni, értelemszerűen ikonok nélkül. Morales filozófiája 11 szürke eminenciásról szólt, aki kiemelkedett az max azért volt, mert 8 méteren 100-at vert a magyar mezőnyre futósebességben. Igen, csíptük Abrahamot és a csöppnyi Diegót – de az utóbbi helye a “Büszkeségeink” táblán ma is csuklásra késztet.

És mégis, mi mentünk és szurkoltunk, ha kellett,  hát Schultz Lacinak, ha kellett, Hornyák ‘hentes’ Vendelnek, ha kellett, a borzalmas Rouani-Rufino sornak. Tavaly már BojtorLacit hypeoltuk… Azért ez mindent elmond. Én már letettem arról, hogy olyan játékosok is lesznek a keretünkben akinek a neve hallatán már megy fel bennem az adrenalin és aki nem csak megdöglik a pályán a színeinkért, de élvezhető focit is nyom nekünk. Pedig valahol erről szól a szurkolói lét szebbik oldala, csak nálunk ez valahogy elfelejtődött.

És akkor eljött az idei október, és ugye visszatért “a Sanyi“. És ez a Sanyi gyerek fél év partvonalon kívüli lét után úgy robbant vissza a kispesti kezdőbe, hogy… azt akartam írni, hogy “mintha el se ment volna 2003 nyarán“. De nem írhatom  ezt, mert a már nálunk is szárnyait bontogató, de még forrófejű, magát 2 meccsente kiállítattó vadócból mára egy érett játékos lett, az NB1 egyik legjobb csatára. Igen. Nálunk. Igen, saját nevelés. Igen, akit hívtak sokan és mégis hozzánk jött, igen akinek nem a pénz számított. Ilyen még létezik???

Kegyetlenül fontos egy dolog ez, emberek. Hogy a szurkolói fórumunkon azt olvasom, hogy a magyar fociról évek óta megkeseredett csömörrel író 1-2 arc is belelkesül. Hogy a sokszor szkeptikus Öcsém vörösre tapsolja a tenyerét, amikor a Paks ellen Sanyi kifut a gyepre. Hogy Fater arról beszél a Pécs elleni derbi után, hogy “el sem hittem, hogy honnan csapott le a labdára a Sanya“. Hogy Debrecenben egy stadion szidja a mi csatárunkat mert annyira fél tőle a 6000 derék, ámbátor hőzöngő cívis. Hogy a Kanyar már dalt költ neki. Hogy hazatérte óta minden meccsén, még amikor rossz napja is van, gólt vagy gólpasszt hoz. Origo-s interjújában pedig feltette az eddigi képre a koronát. Egyszerű válaszok, strict önértékelés, “tudnunk kell hol a helyünk” attitűd, egészséges önbizalom.

Még két dolog. 1) A múltkor az öltözőfolyospn odementünk hozzá gratulálni, mikor jött be a pályáról az egyenlítő gól után, mire ő a fejét rázva füstölgött, hogy ma katasztrofálisan játszott ezért ne gratuláljunk…  2) az interjúinkon ő sosem az a gazsulálós arc, nem köszönget nekünk 100 méter távolságból ha találkozunk, viszont őszintén és nyíltan beszél és belül az maradt ami volt, egy igazi délpesti srác.

Na, az van hogy Sanyival sokat nyertünk. Ha télen megy tovább, már akkor is. Sőt, fájó szívvel de azt kívánom, menjen is, ne üljön bele a hazai szürkeségbe… viszont ha marad, akkor továbbra kettőzötten érdemes lesz kijárni tavasszal a Szetélybe. Ha Kispest-meccs, akkor Torghelle -ez lassan alapmondat lesz és ez jó. Úgyhogy élvezzük ki amíg tart.

Ikonok. Ők jelentik ennek az egész őrületnek, amit futballdrukkerségnek, fociláznak hívunk, a savát-borsát. Miattuk van az, hogy legalább 10-ből egy meccsre átlagosan azért évek múlva is emlékszünk. És nyilván más szint a világklasszis Öcsi bá, a zseni Tichy, a nagy kedvenc Pisont Pista vagy most a mi Sanyink. De egy dolog közös bennük. A fejünkben élő kognitív Kispest-poszterünkön ott a helyük. Mindegyiküknek.

És most ti jöttök: nektek ki (volt) az ikonotok?

 

Hol a helyünk?

11 forduló telt el a szezonból, azaz durván a bajnokság harmadánál járunk. Itt az ideje az első mérlegmegvonásnak – ami most esetünkben nem is olyan könnyű. Hol a helyünk a nap alatt? Mire számíthatunk a bajnokság végén?

Ezt persze lehetetlen pontosan megjósolni, magam is hiába kérdezgetem naivan bármely játékosunkat interjúinkban – honnan is tudnák… de mi honnan tudjuk? Hogyan érezzük ezt mi, szurkerek? Fáradt szerda reggeli gondolatébresztés, majd várjuk a véleményeiteket.

A szezon elején ugye azt jósoltam(/tuk többen is) hogy ez a keret, mint az utóbbi évek egyik legjobban összeválogatottja, végre hozhat egy pozitív szezont. Az utóbbi éveinkhez képest jól igazoltunk, jött emblematikus saját nevelés (Németh Norbi), magyar szinten nem ismeretlen légiós (Tchami) illetve meghatározó NB1-es arc (Délczeg), vállalható pótkapus (Sánta). Kosztolányit és Szekulicsot hagyjuk, náluk már akkor éreztük mi, szurkolók, hogy  ők a kötelező sorja – igazunk is lesz, úgy fest. Saját akadémisták sora a keretben, míg a tavalyi gerinc (Kemi-Hajdú-Botis-Debrő-Zeli) együtt maradt. Jó lesz ez.

Nos, a kezdés ugye egy remek 30 perc majd vereség a Győr ellen – jöttek is a borús hangok. Melyek elcsitultak, hisz győzelmi sorozatunk következett. Sajnos magam is hajlamos vagyok még így, 20+ év bohócliga-tapasztalat után is szélsőségeskedni (Hanta szerzőtárs sokszor meg is fedd érte, hogy utána persze ő lökjön be egy fogak közt átszűrt, szoftosan nonpíszí alapvetést) – így a Halitól a Fradi-ig tartó szériában már kezdtem merészeket álmodozni. Kecsó se sokáig józanított, hisz a Vidit is elkaptuk itthon. Danilo gólkirály lesz, mi bronzosok 1992 után először, és behúzzuk az MK-t.

Aztán jött Pápa, ahol megint a kecskeméti recepttel szívtunk, majd egy Újpest elleni -azt kell mondjam kisiklás, a következő hetek teljesítményeit nézve. A csepeli szégyent Siófokon követte egy tompulat, majd a Paks bizonyult itthon nehéz falatnak.

Pedig a keret is szépen alakult szertehetőségileg. Hanta már megénekelte hogy vannak arcaink: egy Kemenesért, Zelenkáért tényleg lehet rajongani, egy Debrőt, egy Németh Norbit sosem szidunk – egy pár korzós posszanóbárót leszámítva. Torghelle Sanyit is megkaptuk – mégha csak kis időre is – mi kell még? No, a 3 afrikai skac egyszerre talán nem. Sokan nem értettük, minek egyszerre 3 új arc a gárdába. Ikande kell, a posztja szerint, ráadásul ő több helyen használható. No de plusz tankcsatár és plusz középső-középpályás, így egyszerre, egy jól működő csapategységbe – lehet hogy sok a jóból – főleg a fekete srácok klikkesedési hajlamát tekintve. Aki ismer, vagy olvasta az írásaim tudja, hogy annyira vagyok afroellenes, mint az Ajax utánpótlásának vezetői a ’90es évek elején… Itt is fő problémám a csomag-effektus. Remélem nem lesz igazam és hosszú távon ez nem fogja éreztetni a hatását. És akkor még nem is beszéltünk a baljós hangzatú Zelenka-hazaautózásról a Paks meccs előtt. Morális válság? Ha kérhetem, ne.

Mégsincs azonban végletes tragédia szerintem, ha nem ássuk bele magunkat -csapat  és drukklerek egyaránt- a pöcegödörbe, mint 2008 tavaszán. Ha sokat mantrázzuk, hogy most  megint jön a félévig tartó 0:1-ek időszaka, az be is következik.  No nem akarok Ikandésodni, ahogy majd a hamarost a klubhonlapra felkerülő interjúnkból láthatjátok, a derék Harmony szerint ha fejben oké vagy, határ a csillagos ég… – de míg ezt neki Ronaldinho suttogta a fülébe, addig nekünk éveken át a Bánföldi Zoltán-Edouard Ndjodo-ManoMano művészekből álló három tenor harsogta hallószerveinkbe  a “Kispest faktor, szopó traktor” című kantátát. Szóval alapvető pesszimizmusunk megérthető, de hosszabb távon nem elfogadható.

Hogy állunk tehát? Év eleji jövendölésemből az MK siker lehetősége úgy elszállt mint Puhl önkontrollja az utóbbi években humor terén. Az akadémisták  előbb kapnak lehetőséget a kezdőben, mint Paolo Sousa egy önéletrajzi ihletettségű sorozat megírására az NS hasábjain. A bronz meg valljuk meg, távolodik.

Ha negatívok akarunk lenni, mondhatjuk, hogy eddig a nagy győzelmeinket iszonyat rossz formát futó csapatok ellen hoztuk (Zete, Fradi, Vasas, UTE), s ahol igazán kellett volna villantani, pl. Kecsó, Pápa, ott nem jött össze a show.

Ellenérv is van: pont a már felfutó formát hozó Vidit vertük itthon hősiesen és megérdemelten, persze a szerencsével sem hadilábon állva. Akkor mégis cél a bronz? Az MK-égés és a siófoki kiruccanás fantáziátlansága nem egy hosszú távon stabil csapat képét tárja elénk.

Nagy szakértelem kell ide a jósláshoz, láthatjuk. Úgyhogy át is adom a terepet. Szerintetek milyen év vár ránk?

5…

…azaz öt nap van még hátra a 2011-12-es rajtig. Drukkerkezek feszülnek meg a Balaton-parton a behűtött sörösüvegeken, vagy elkínzottan a munkahelyi klaviatúra előtt. A magára valamit is adó bohócliger-drukker, ezen belül a kispesti vállfaj, gondolatban már összeállításokat vázol, kezdőcsapatokat kreál, s míg egy jó unalmas irodaértekezlet zajlik a jövendőbeli melókról, az ütemterv helyett inkább egy Zelenka-féle beívelésen vagy Németh Norbi várható második debütjén jár az agya…kezdődik a szezon.

Visszaszámlálunk ilyenkor, vágjuk a centit. Ha közben bevallom, hogy ma azt álmodtam, hogy Hantával ülünk az Oláh Gábor utcai stadionban, valami furcsa okból kifolyólag házisört szürcsölünk egy 2 literes petpalackból, közben azon hőzöngve, hogy a cseh irányítót miért csak csak a 70. percben küldi be Supka, lassan az olvasóközönség is kiutalja számomra az “ez végleg elveszett a külvilág számára” címkét. Ha még hozzáteszem, hogy álmomban Hantán egy aláiratott Hore mez feszült, a kép tényleg szürreális. Meleg napokat élünk, magyarázzuk ezzel. Meg hogy kezdődik a szezon.

A hétfői haveri focikon mindig megy a nagy divatozás – ki milyen mezben mutatja be amúgy vállalhatatlan pörformanszait a műfüvön. Tegnap nem is volt kérdés miben megyek, és a jelen blog elsődleges és egyetlen tárgyát képező klub dresszében feszítettem ki a Fáy utcai sporttelepen bérelt pályára. Még egy grimasz is kiszállt a “Vasas függő vagyok” tábla felé. Most már nincs barátság. Kezdődik a szezon.

Fura dolog ez. Ahogy távolodok a gyerekkortól, a kora ’90-es évektől, úgy romlik a focink. A ’91-es bajnokcsapatunk szétszedte volna a Tornyi-Szuri alakulatot, ez utóbbi meg szétkapná az utóbbi 1-2 év Honvédját. Barátaim zöme már elfordult a “Bohóctól”, én mégis nyomom még pár sorstárssal. Tudjuk: kicsi, savanyú, de a mienk. Nem is kell ragozni, nbcee spori megénekelte ezt már a labdabiztoson. Szóval, ha nekünk “csak” ez is jutott, ha már nem is infarktusközeli állapotban vagyok, mint 15 éve ilyenkor, de mégis ott bizsereg valami a szív vörös-fekete szegletében. Amikor az ember már arra is szívja a fogát hogy egy nappal eltolják a rajtunkat. Amikor mérgelődök Döme jóslatán – miért rontja el a kedvem előre is. Aztán majd persze felébredünk a hiú remények mámorából. De most még nem. Meló után tolok is egy sört ennek örömére: kezdődik a szezon.

Fotó: pepsifoci.hu.